Szarka
Ha sok szólás és közmondás forog közszájon egy madárról, az mindenképpen annak ismertségét jelzi. Ezek, a gyakran valós megfigyeléseken alapuló mondások legtöbbször emberi jellemvonásokat hoznak összefüggésbe a szóban forgó állattal és persze nem mindig pozitív előjellel.
„Lop mint a szarka”- mondják arra az emberre, aki mindent elemel, ami csak a keze ügyébe kerül.
„A tolvaj szarka” (La gazza ladra) címmel Gioacchino Rossini még
operát is írt, amelynek cselekményében kulcsszerepet kapott ez a madár.
De mi lehet a valóság? Vajon van valami alapja ezeknek a népszerű történeteknek?
A szarka, mint általában minden varjúféle, rendkívül alkalmazkodóképes, tanulékony madár.
Az etológusok, a varjúféléket az „intelligens” madarak között tartják
számon, természetesen bizonyos fenntartásokkal, hiszen az intelligencia
még az emberi intelligencia is, nehezen behatárolható fogalom.
Az állatvilágban azokat a fajokat szokták ezzel a jelzővel illetni,
amelyeknek fejlett társas kommunikációjuk van, jól alkalmazkodnak a
megváltozott körülményekhez, tanulékonyak, váratlan helyzetekben
improvizálni is képesek és nem utolsó sorban, játékosak. A szarkára ezek
a tulajdonságok mind jellemzőek, de lássuk, valóban hajlamos-e
eltulajdonítani értékes tárgyakat?
Nos, az igazság az, hogy madarunk valóban vonzódik az apró, világos
színű tárgyakhoz, ha ilyet talál felszedi, rakosgatja, különböző
helyekre eldugja, majd előveszi megint, vagyis játszik vele. Ám arra,
hogy természetes óvatosságát legyőzve bemerészkedjen az ablakon, és a
szobából értékes tárgyakat ellopjon, biztosan nem vetemedik. Márpedig
számtalan történet szól ilyen esetekről, tehát valami valóság kell hogy
legyen az esetek mögött.
Az emberek régebben, de néha még mostanság is gyakran nevelnek fel
szarkafiókákat. Ezek a madarak, ha szakszerűen gondozzák őket, szépen
kifejlődnek, külsejükben sem különböznek természetes körülmények között
nevelkedett fajtársaiktól. Ám elveszítik természetes félelmüket az
emberektől, így aztán ritkán ugyan, de valóban megtörténhet olyan eset,
hogy a szarka berepül az ablakon és elvisz a szobából valami számára
vonzó, apró tárgyat. Persze ezt nem nevezhetjük lopásnak, hiszen a
szarka nem ismeri a tulajdon fogalmát.
„Csörög a szarka vendég jön”- mondta az alföldi gazda, ha a tanya
körül álló fák valamelyikén megszólalt ez a madár. És valóban! Hamarosan
megérkezett a vendég aki lehetett ilyen, vagy olyan, de váratlan
semmiképpen sem, hiszen a szarka idejében „szólt” a házigazdának.
Itt természetesen nem az embernek szólt a figyelmeztető hang, hanem a
fajtársaknak, vagyis ebben az esetben, az ember tanult valami számára
hasznosat a madártól.
Az utóbbi évtizedben a szarka, - bizonyítva rendkívüli
alkalmazkodóképességét – egyre nagyobb számban válik városi madárrá,
vagyis urbanizálódik.
A városi szarkák is megőrzik azonban azokat a tulajdonságaikat,
amelyek a fajt oly sikeressé tették. Szemfülesek, óvatosak, ha kell
gyanakvóak, máskor szemtelenül vakmerőek, tanulékonyak, (ezt a
képességüket sajnos a rigófészkek kifosztásában kamatoztatják) és
természetesen játékosak maradnak.
De az értékeinket elsősorban mégsem tőlük kell féltenünk!
Pica pica (LINNAEUS, 1758)