Ha sok szólás és közmondás forog közszájon egy madárról, az mindenképpen annak ismertségét jelzi. Ezek, a gyakran valós megfigyeléseken alapuló mondások legtöbbször emberi jellemvonásokat hoznak összefüggésbe a szóban forgó állattal és persze nem mindig pozitív előjellel.
„Lop mint a szarka”- mondják arra az emberre, aki mindent elemel, ami csak a keze ügyébe kerül.„A tolvaj szarka” (La gazza ladra) címmel Gioacchino Rossini még operát is írt, amelynek cselekményében kulcsszerepet kapott ez a madár.
De mi lehet a valóság? Vajon van valami alapja ezeknek a népszerű történeteknek?
A szarka, mint általában minden varjúféle, rendkívül alkalmazkodóképes, tanulékony madár.
Az etológusok, a varjúféléket az „intelligens” madarak között tartják számon, természetesen bizonyos fenntartásokkal, hiszen az intelligencia még az emberi intelligencia is, nehezen behatárolható fogalom.
Az állatvilágban azokat a fajokat szokták ezzel a jelzővel illetni, amelyeknek fejlett társas kommunikációjuk van, jól alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez, tanulékonyak, váratlan helyzetekben improvizálni is képesek és nem utolsó sorban, játékosak. A szarkára ezek a tulajdonságok mind jellemzőek, de lássuk, valóban hajlamos-e eltulajdonítani értékes tárgyakat?
Nos, az igazság az, hogy madarunk valóban vonzódik az apró, világos színű tárgyakhoz, ha ilyet talál felszedi, rakosgatja, különböző helyekre eldugja, majd előveszi megint, vagyis játszik vele. Ám arra, hogy természetes óvatosságát legyőzve bemerészkedjen az ablakon, és a szobából értékes tárgyakat ellopjon, biztosan nem vetemedik. Márpedig számtalan történet szól ilyen esetekről, tehát valami valóság kell hogy legyen az esetek mögött.
Az emberek régebben, de néha még mostanság is gyakran nevelnek fel szarkafiókákat. Ezek a madarak, ha szakszerűen gondozzák őket, szépen kifejlődnek, külsejükben sem különböznek természetes körülmények között nevelkedett fajtársaiktól. Ám elveszítik természetes félelmüket az emberektől, így aztán ritkán ugyan, de valóban megtörténhet olyan eset, hogy a szarka berepül az ablakon és elvisz a szobából valami számára vonzó, apró tárgyat. Persze ezt nem nevezhetjük lopásnak, hiszen a szarka nem ismeri a tulajdon fogalmát.
„Csörög a szarka vendég jön”- mondta az alföldi gazda, ha a tanya körül álló fák valamelyikén megszólalt ez a madár. És valóban! Hamarosan megérkezett a vendég aki lehetett ilyen, vagy olyan, de váratlan semmiképpen sem, hiszen a szarka idejében „szólt” a házigazdának.
Itt természetesen nem az embernek szólt a figyelmeztető hang, hanem a fajtársaknak, vagyis ebben az esetben, az ember tanult valami számára hasznosat a madártól.
Az utóbbi évtizedben a szarka, - bizonyítva rendkívüli alkalmazkodóképességét – egyre nagyobb számban válik városi madárrá, vagyis urbanizálódik.
A városi szarkák is megőrzik azonban azokat a tulajdonságaikat, amelyek a fajt oly sikeressé tették. Szemfülesek, óvatosak, ha kell gyanakvóak, máskor szemtelenül vakmerőek, tanulékonyak, (ezt a képességüket sajnos a rigófészkek kifosztásában kamatoztatják) és természetesen játékosak maradnak.
De az értékeinket elsősorban mégsem tőlük kell féltenünk!
Pica pica (LINNAEUS, 1758)