Virágos kőris
Szláv népek hiedelme szerint a kígyók félnek a kőrisfa folyton helyét változtató árnyékától, ezért a vándor nyugodtan elnyújtózhat a fa koronája alatt.
Melius Juhász Péter is megerősíti a 16. században megjelent
könyvében, hogy a "körös fa alatt soha kigyó meg nem marhat, ha a kígyót
a szén és a körös fa közé veted, hamarabb a szénre megyen nem mint a
körösfa ágaira mászna". Mindezt azért ne vegyük készpénznek, a
Budai-hegységben többször megfigyeltünk és fotóztunk is virágos köris
ágaira tekeredő erdei siklót, sőt, a Sas-hegyen haragos siklót is.
Erősen felmelegedő, meszes alapkőzetű hegyoldalaink déli lejtőinek
alacsony növésű karsztbokor-erdőiben tavasszal igazi földközi-tengeri
hangulatot árasztanak a virágos kőrisek nagy sárgás-fehér virágzatukkal,
nehéz mézillatukkal. A többi kőristől jól megkülönböztethetőek
jellegzetes tejeskávébarna rügyeik alapján is. Másik elnevezésük, a
manna kőris onnan ered, hogy megsértett hajtásaikból gyantasűrűségű,
levegőn megszilárduló édes „manna” szivárog, amit a gyógyászatban
hashajtásra és az édesiparban hasznosítanak. Dél-Olaszországban,
Szicíliában régebben ültetvényeken csapolták a fákat. Leveleit
gyógynövényként gyűjtik és vizelethajtásra, reuma kezelésére használják.
Társneve: manna kőris
Fraxinus ornus LINNÉ 1753