Vérfű
Attila király fia, Csaba királyfi, atyja halála után testvéreivel trónviszályba keveredett, a nép egymás ellen háborúzott. A csatában tizenötezer katona sebesült meg. A sebek gyógyítására alkalmas növényre Csaba királyfi bukkant rá. A gyógyító növényt a monda nyomán csabaírének (S. minor) nevezzük.
Az őszi vérfüvet (S. officinalis) gyógynövényként gyűjtik, a vérfű
elnevezést annak köszönheti, hogy levelét vérzéscsillapítóként
használják. Tudva azt, hogy a népi gyógyászatban gyakran annak
gyógyítására használták a növényeket amire hasonlítottak, felmerül a
gyanú, hogy nem csupán vérvörös virágai miatt tulajdonítottak-e neki
vérzéscsillapító hatást.
Az őszi vérfűhöz kötődik két ritka védett lepkefaj, a vérfű
hangyaboglárka (Maculinea teleius) és a zanótboglárka (M. nausithous)
is. A megtermékenyített nőstények petéiket az őszi vérfű bordó
virágzatára rakják. A hernyók kikelésük után először az éretlen
magkezdeményekkel táplálkoznak majd a fiatal lárvák selyemszálon függve
leereszkednek a talajra, ahol egy hangyafaj megtalálja és a bolyába
cipeli őket. A hernyók a bolyban élősködő életmódot folytatnak,
hangyatojásokon és lárvákon nevelkednek. A hangyák ezt eltűrik, mivel
cserébe a hernyók cukros váladékkal táplálják őket. A hernyók a
hangyabolyban telelnek, később ott is bábozódnak be, hogy aztán a
következő év júliusában újból imágóként keljenek szárnyra. Mindezekből
következően ezek a lepkefajok több okból is veszélyeztetettek. Nem elég a
vérfű jelenléte, a kaszálás megfelelő időpontja is fontos, hiszen a
boglárkáknak július közepétől szeptember közepéig virágzó példányokra
van szükségük, emellett fejlődésük elképzelhetetlen a megfelelő
hernyógazda hangya nélkül. Mindezek miatt, bár az őszi vérfű nem ritka, a
hangyaboglárkák veszélyeztetettek.
Sanguisorba LINNÉ 1753