Sárgarigó
A magyar madárnevek nem mindig követik az állatrendszertan szabályait. Gyakran egy közismert madárfajhoz való hasonlóság szüli egy másik madár nevét, teljesen figyelmen kívül hagyva a rendszertani besorolásokat. A veréb, fecske, rigó, galamb, varjú, kánya, tyúk, gólya, és a sas a leggyakoribb névadó madarak. A fentiekből most már bárki kitalálhatja, hogy a sárgarigó sem tartozik rendszertanilag a rigófélék közé. Egy külön családot, a Sárgarigófélék – Oriolidae képvisel, egyetlen európai fajként.
Közismert flótázása: „kell-e fiú dió”, „huncut a bíró” szavakkal leírva vált közismertté.
Valódi éneke egy halk, csacsogó hangokból álló csicsergés. Hangja
gyakran felhangzik már március elején is, ám ez sohasem tőle, hanem a
korán érkező seregélyektől származik, amelyek szívesen tűzik „műsorukra”
a sárgarigó dallamos flótázását.
A sárgarigók április végén, május elején érkeznek meg afrikai
telelőhelyükről és azonnal nekilátnak a revírek kijelöléséhez. Ez a
tevékenység meglehetősen feltűnő és látványos. A hímek hangosan énekelve
kergetőznek és gyakran kerül sor közöttük „tettlegességre” is.
A hím és tojó közösen építi a fészket, amely a maga nemében
egyedülálló remekmű. Az építéshez mindig egy vízszintesen álló ágvillát
választanak és erre úgy szövik, fonják, csomózzák rá a növényi szálakat,
hogy a kész fészek kosárszerűen csüng az ágvillában.
A sárgarigók bátran védelmezik fiókáikat. Gyakori látvány, amint az
aranysárga hím, elkergeti a nála nagyobb termetű fészekrablókat a
területéről. A kirepült fiókák sokáig együtt mozognak szüleikkel, azok
még néhány hétig etetik és védelmezik őket.
Népi nevei: aranybegy, aranymálé, szolgabíró vagy szógabíró, aranymál rigó, aranyvöjhe, lórió.
Oriolus oriolus (LINNAEUS, 1758)