Dunaipoly.hu - Vakok és gyengénlátók számára

Erdei nenyúljhozzám

Akik nem ismeri a nebánycsvirágokat, azokat meg lehet ijeszteni azzal, ha megkérjük, nyomják meg érett, duzzadt termésüket. A termésfal külső és belső oldala közötti nyomáskülönbség miatt a termőlevelek már enyhe érintésre is hirtelen felcsavarodnak és a magokat messzire lövik szét. Így érthető, hogy magyar neve nenyúljhozzám vagy nebáncsvirág lett.

Üde erdeinkben él az őshonos erdei nenyúljhozzám, melynek tudományos neve – Impatiens nolitangere – szintén érzékeny termésére utal. Az Újszövetség szerint ugyanis Jézus mondta feltámadása után Máriának: Nole me tangere – ne érints engem!

A botanikusok számára mindig szenzáció, ha olyan növényt találnak, ami addig ismeretlen volt az ország területéről. Borbás Vince, a kor kiemelkedő botanikusa így írt 1891-ben, A növények vándorlása s Budapest flórájának vendégei című cikkében: „Legnevezetesebb beköltözés Budapest flórájában az apró virágú nenyuljhozzám, az Impatiens parviflora … melyet tudtommal hazánk flórájában még fel nem jegyeztek, s mely a monarchia túlsó felében is csak néhol jelentkezett.” A Közép-Ázsiából származó növény első példányait Borbás a Margit-szigeten találta meg. Az akkori florisztikai kuriózum mára hegyvidéki erdeink egyik legnagyobb tömegben elterjedt özönnövénye lett. Árnyas erdőkben óriási területeken egyedül borítja a talajt, nyáron helyenként derékig gázolhatunk benne. Sikeres terjedésének egyik titka, hogy termése különleges katapultként működik és magjait messzire lövi szét.

A harmadik hazai rokon, a bíbor nebáncsvirág (I. glandulifera) a kisvirágú nebáncsvirághoz hasonlóan súlyos természetvédelmi problémát okozó özönnövény. Eredetileg kerti dísznövényként hozták a Himalájából Európába, azonban a kertekből megszökve folyók, patakok mentén terjedt el, kiszorítva az őshonos fajokat. Magassága a két métert is meghaladhatja, sűrű állományai olyanok, mintha bambuszültetvényben járnánk. Az előző kettőtől eltérően virágai bíborpirosak, és erősen illatosak.
 
Impatiens noli-tangere LINNÉ, 1753