Dunaipoly.hu - Vakok és gyengénlátók számára

Velencei-tó: nem szárad ki százévente és nem „csak” egy szikes tó!

Megjelenés: 2026.09.18

<p><span style="color: #34495e;"><strong>Idén (is) sokat hallani a Velencei-tó „kiszáradásáról”. A médiában gyakran olvashatjuk, hogy ez egy szikes tó és teljesen természetes, hogy időnként („százévente”) kiszárad, és ilyen már korábban is többször előfordult. Legyinthetünk is egyet: akkor minden rendben van. Pedig nem! A Velencei-tó egyrészt nem „csak” egy szikes tó, másrészt a korábbi „kiszáradásokkal” kapcsolatban több a kétely, mint a bizonyosság.</strong></span></p>

A Velencei-tó földtörténeti léptékben nézve igen fiatal, mivel nagyjából 10-15 ezer éve alakult ki. Az első katonai felmérés térképe (18. század vége) még tulajdonképpen nádasnak ábrázolja, ahol nyílt vízfelületeket lényegében csak a keleti szegélyben térképeztek, igaz a tó keleti felének „szellősebb” ábrázolása a nádas és a nyílt víztükör mozaikjára utal. A második katonai felmérés térképén (1858) már jobban próbálták megjeleníteni ezt a mozaikolást, de alapvetően itt is a növényzet dominál. Nagyjából ezt a képet tekinthetjük a tó természetes állapotának, de már ez is csak nagy vonalakban igaz, mivel a tavat tápláló Császár-víz szabályozása (és folyásának megváltoztatása) már az első katonai térképen is látszik.

A Velencei-tónak csak egy része szikes, ugyanis a nyugati oldalon láptó jellegű. Ez igen furcsa, hiszen a kettő épp „ellentéte” egymásnak. Ha csak néhány dolgot akarunk kiemelni: a síklápok kémhatása semleges vagy gyengén lúgos, tápanyagtartalmuk csekély, a szikes tavak ugyanakkor erősen lúgosak, tápanyagtartalmuk pedig magas. Mégis hogy lehet ez? Úgy, hogy a tavat tápláló Császár-víz a tó nyugati felén ömlik be (eredetileg a mai Dinnyési Fertőn keresztül), így itt „édesvizet” találunk, mely a tó túlsó fele (vagyis kelet) felé fokozatosan válik szikessé. A kettő között pedig a nádas pufferol. Összegezve és utalva a felvezető szöveg első kijelentésére: a Velencei-tó láptó és szikes tó egyben.

Mit lehet tudni a „kiszáradásokról”? A 18. század második felére datált, 28 éven át tartó kiszáradást hidrológus kutató már megcáfolta. A tó legutóbbi, legtöbbet emlegetett „kiszáradása” 1863 és 1866 között volt. Az ismert történet szerint ebben az időszakban a székesfehérvári huszárok a tómederben gyakorlatoztak. Nos, a huszárok most is tudnának a mederben gyakorlatozni, például mindjárt a Katonai Emlékpark alatt. Itt ugyanis csont száraz a meder. A tóban azonban mégis van víz… Valójában nem tudjuk pontosan, hogy a 19. század közepén mennyire „száradt” ki a tó. Szakemberek biztosra veszik, hogy maradt benne víz, de nem tudjuk mennyi. Ahogy azt sem tudjuk, hogy a nyári aszályok közötti téli időszakban mennyire telítődött vissza a meder. Később látni fogjuk, ez miért fontos.

 

 A Velencei-tó télen… ja nem! 2026 nyarán. A tavalyi elszáradt nádat látjuk. Az idei az aszály miatt alig nőtt valamit, és nem látszik ki az elszáradt szálak közül. 

Akár a huszárok is menetelhetnének benne…

Lápi vizek és üde zöld nádasok mozaikja helyett: kiszáradt meder.

Mi történt azóta? Csak néhány fontosabb mozzanatot emeljünk ki. 1861-re elkészült a Budapest-Székesfehérvár vasútvonal, mely során elkezdték lecsapolni a tó déli partvidékének (legalább időszakosan) nedves rétjeit, majd elindult a települések terjeszkedése. Az 1960-as évek végétől elkezdődött a tó „rendezése”, mely során a partvonal nagy részét kibetonozták és kövezték. Megépültek a vízszintet szabályozó (pontosabban a feleslegesnek ítélt vizet elvezető) létesítmények. Az 1970-es években a tó medrének mintegy felét kotrással kimélyítették. Több millió m³ iszapról van szó! Ekkor jött létre a Cserepes- és a Velencei-sziget. A kikotort anyag más részeit a tóparti területeken helyezték el. Az délkeleti parton Velence és Agárd között például, a feltöltések miatt a tóból mintegy 100 méteres sáv elveszett. Lényegében eltűntek a tavat egykor övező gyepek is, ideértve a tóparti szikes növényzetet. A tó nádasainak pedig mintegy harmadát elpusztították. Mindeközben részben a településekről, részben a környező mezőgazdasági területekről nagy mennyiségű szervesanyag jutott a tóba.

 A tőzegláp 2026 áprilisában. Ilyenkor már hajtania kellene a tőzegpáfránynak, helyette csak az elszáradt tavalyi leveleket látjuk. A tőzegmohának szép nagy, üdezöld, duzzadt párnákat kellene alkotnia, helyette teljesen ki van száradva. 

Kiszáradt „tószem”.

Elszikesedett, majd kiszáradt meder. Barna foltok: tavalyi elszáradt nád, zöld: gyomnövények, fehér: sós mederfelszín. (2026. augusztus)

A „kiszáradás” előtt még ejtsünk pár szót a tavak vízszintjének természetes mozgásairól. A tavakban tárolt víz rendszerint tél végén/kora tavasszal a legtöbb, majd nyár végére/ősz elejére akár jelentősen lecsökkenhet. Ez azt jelenti, hogy a vízszint magassága természetes úton is lecsökken, időjárástól függően évenként változó mértékben. Ez a vízmozgás része a tavak életének és általában szükség is van rá. A nádnak például jót tesz egy kis „fellélegzés”, de a friss föveny is rengeteg élőlénynek nyújt táplálékot. Télen azonban ismét megemelkedik a vízszint, telítődik a meder. Ez a természetes dinamika része.

Akkor mégis mi a baj a Velencei-tóval? Az élővilág szempontjából alapvető probléma, hogy a tó vize 2025/26 telén nem töltődött vissza (ahogy ez a 2022-es, akkor rekord alacsony vízállás után - ugyan nem az optimális szintre - de megtörtént). Idén a nádas és más vízi növényzet a tó egy részén lényegében kiszáradt, vagy alacsony víztartalmú talajjal készülhetett a nyári szárazságra. A lápok többsége például már kora tavasszal teljesen száraz volt. A kotu és tőzeg mélyebb rétegeit megvizsgálva nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak a teteje száraz, pedig ilyenkor kellene a leginkább vízzel telítettnek lennie…

Mélyen kiszáradt meder.

Kiszáradt tómeder, háttérben a tó.

Látkép a déli partról. Előtérben középen a magyar palka (Cyperus pannonicus), a kiszáradó sós tómedrek ritka növénye. Az évek óta alacsony nyári vízállás elvileg kedvez neki, mégse lett gyakori.

Az 1863 és 1866 közötti (leginkább 1866-ot érintő) eseménnyel kapcsolatban nem tudjuk, hogy pontosan mi is történt. Nem tudjuk, hogy az említett évek között mennyire regenerálódott télen a tó (azt viszont tudjuk, hogy 1866 őszén sok eső esett!), de igazából azt se, hogyan „száradt ki”. Nem szerencsés ezért egyenlőségjelet tenni a két esemény közé! A természetes medermorfológiát részleteiben sajnos nem ismerjük, de a korabeli leírásokból tudjuk, hogy a déli, délkeleti part nagyon sekély, fövenyes volt. Nyilván ezek kerültek szárazra először, ráadásul ezek voltak leginkább szem előtt. A tó belsőbb részeit a nádas miatt innen nem lehetett látni, így nem tudták megítélni annak állapotát. A part nagy részét pedig sűrű nádas övezte, ahonnan szintén nem lehetett látni a belsőbb részeket. A lápi növényzet így akár továbbra is vízben állhatott, vagy legalábbis elérhető maradt a talajvízszint e kritikus időszakban is. Most viszont a medermélyítés miatt a tó keleti része mélyebb. Drasztikus vízszintcsökkenés esetén ide gyűlik össze a víz, lényegében lecsapolva a tó más részeit, így a víz hiányára érzékeny lápokat is.

A szikes élőhelyek élőlényeivel kapcsolatban (már ami napjainkra megmaradt belőlük a korábbi élőhelyvesztés miatt) most annyira nem aggódnék, de azért érdemes megfigyelni, hogy a sziki növényzet fajai továbbra is ritkák maradtak.

 

Bár sokak szerint már az 1863 és 1866 közötti aszályokban is ott van az ember keze nyoma (nagyléptékű folyószabályozások, lecsapolások), a vízhiány egy ökológiai szempontból stabilabb, természetes tavat érintett, ellentétben a mai jelentősen átalakított, részben mesterségessel.

Dr. Riezing Norbert