Dunaipoly.hu - Vakok és gyengénlátók számára

Bíborcincérek a Debegió-hegyen

Megjelenés: 2018.07.31

Aki az idén tavasszal és nyár elején a Debegió-hegyen járt, úgy érezhette, szinte a tájjal együtt fellélegzik. Az inváziós akácok, ostorfák és bálványfák nagy részének eltüntetésével a területnek ismét az a képe, ami korábban volt: zárt és nyílt homokpusztagyep, melyet csupán a szándékosan meghagyott hazai nyárak tarkítanak.

Az üdítő látvány élményét csak fokozza, hogy itt is megtalálható Magyarország egyik legszebb bogara, a bíborcincér (Purpuricenus budensis).

Igazi mediterrán fajjal van dolgunk: a Balkánon és Spanyolországban meglehetősen gyakori, éppen ezért a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listáján a „nem fenyegetett” (Least Concern) kategóriába sorolták, ám azzal a megjegyzéssel, hogy elterjedési területének középső (északabbi) részein jóval ritkább és jobban veszélyeztetett. Áreájának északi határa Szlovákián és Csehországon fut keresztül. Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 5000 forint.

Az elmúlt évtizedek során a bíborcincér mintha ritkulna Magyarországon. Eredeti élőhelyei a melegkedvelő tölgyesek, cseres-tölgyesek erdőszélei és a karsztbokorerdők, ahol a napsütötte elhalt törzsekben és ágakban 2–3 évig fejlődik a lárvája. Tápnövényét illetően nem válogatós – legalábbis külföldi források szerint, mert Magyarországon még nem azonosították a lárváját. Újabban azonban leginkább kertes-parkos települések környékén találkozhatunk vele, hiszen ott az idős gyümölcs- és díszfák ágai kapóra jönnek a lárvák fejlődéséhez. A rendelkezésre álló lelőhelyadatok szerint nálunk legtöbbször Pest megye keleti-délkeleti részén látták. A „Szárazgyepek megőrzése Közép-Magyarországon” Life+ projekt Natura 2000-es helyszínei közül a Debegió-hegyen és a Fóti Somlyón bukkant fel, az utóbbi helyen Szinetár Csaba figyelte meg 2014-ben.

A kifejlett bíborcincérek virágokat látogatnak, ahol a szirmokat, porzókat, termőket fogyasztják, de csak minimális mennyiségben; rövid imágólétük alatt főleg a lárva korukban felhalmozott tápanyagból élnek. Valószínű, hogy a virágok inkább a párok egymásra találásának helyszínei. E kontrasztos mintázatú bogarak a tűző napon aktívak, egyáltalán nem rejtőzködnek, és zavarás esetén sem menekülnek; szinte biztos mérgező vagy rossz ízű anyagot tartalmaznak, feltűnő külsejük nyilván erre figyelmezteti a ragadozókat.

A Debegió-hegyen 2016 és 2018 júliusának elején találkoztam bíborcincérekkel. Mindkét alkalommal imola- vagy aszatfajok virágzatán ültek.

A bíborcincért egyetlen magyarországi fajjal lehet összetéveszteni: a hosszúcsápú vércincérrel (Purpuricenus kaehleri). Ez utóbbi szintén fekete-piros színezetű, de szárnyfedőinek közös fekete foltja nem éri a szárnyfedők csúcsát (a bíborcincérnél eléri). Életmódjuk eléggé eltérő: a vércincér sokkal jobban ragaszkodik a meleg tölgyesekhez, azok lombkoronáját még imágó korában sem hagyja el. Virágokat nem látogat, ezért nehéz észrevenni, emiatt sokáig nagy ritkaságnak tartották (talán a természetvédelmi értéke is ezért magasabb, 10 000 forint). A lombkoronába felhúzott, borral és banánnal mint csalétekkel ellátott palackcsapdákkal azonban könnyű kimutatni (a bíborcincér ezekbe sohasem megy bele) – olyannyira könnyű, hogy ma már a vércincért gyakoribbnak tekintjük a bíborcincérnél.

Merkl Ottó