Dunaipoly.hu - Vakok és gyengénlátók számára

Az első ébredők

Megjelenés: 2021.02.11

<p class="MsoNormal" style="text-align: justify;"><span style="color: #34495e;"><strong>Télvégi csendben szunnyadnak még az északi lejtők, a jeges szurdokok, a hideg láprétek, ám a napsütötte lejtőkön, a meleg völgyekben és kertekben már dolgos méhcsapatok járják a kikelet első virágait.</strong></span></p>

Az első virágszőnyegek leghíresebbike a baranyai Szársomlyó magyar kikericsese, de a kertekben nagy számban található pompás hóvirágok is látványos foltokat képeznek már januárban (olykor decemberben).

Később februárban – a fagyok dacára - már megállíthatatlan a kikelet: a téltemető kezdi, majd csatlakoznak hozzájuk a hóvirágok, a csillagvirágok, a hunyorok – és a Dunántúl nyugati felén a szártalan kankalinok és a tavaszi tőzikék is. Az elsőnek nyíló virágok táplálják az áttelelésből felébredt lepkéket, poszméheket, és az első házi méhcsapatokat is. Már csak ezért is meg kell kímélni ezeket az erdei szőnyegeket az erdészeti munkák során.

A tél második felében hazánk déli-délnyugati tájain enyhül a fagy szorítása és hamar kibontakozik az erdők kora tavaszi állapota. Szinte minden növénytársulásra jellemző, hogy az év során, időszakonként más-más fajok virágoznak tömegesen, és megint mások már termést érlelnek. A társulások minden évben megismétlődő, jellegzetes állapotát nevezzük aszpektusnak.

A gyorsan felmelegedő dunántúli erdők, a délies kitettségű alföldi és középhegységi füves területek, valamint a belterületi kertek elsőnek kihajtó hagymás-gumós növényei valósággal várakoznak már a kinyílásra. A mediterrán vagy az ezt szegélyező - Portugáliától a Déli-Alpokon és a Balkánon át Kis-Ázsiáig, a Kaukázusig tartó - szubmediterrán zónából származó fajok a hosszantartó nyári szárazság miatt nyugalomba vonulnak, majd az őszi-téli hűvös, esős időszakot követő napos meleg idő azonnal kiválthatja a virágzást. Gyakran már novemberben hajtani, enyhe decemberben meg virágozni kezdenek.

Hazánk legelsőnek nyíló virágai főleg dél-európai elterjedésűek, így ezek is már - ha enyhe az idő - novemberben, illetve decemberben hajtani kezdenek. A téli hidegek ugyan megállítják a folyamatot, de a növekedés szinte minden fagymentes szakaszban folytatódik. így azután a februári olvadó hóból valósággal előtörnek ezek a növények.

Az egyik legkorábbi vadvirágunk a Boglárkafélék közé tartozó téltemető (Eranthis hiemalis) mediterrán jövevény. Elsősorban a Dunántúl gyorsan felmelegedő, nyáron is üdén maradó erdeiben találjuk, de megtelepedett az Északi-középhegységben is. A gömbölyded gumócskából január végén hajt ki az egyvirágú szár. A sárga virágban sárga mézfejtőtasakok sorakoznak. Alatta körben három, ujjasan szeldelt gallérlevél helyezkedik el. A tőlevelek csak az elvirágzás után jelennek meg, hasonlóak a gallérlevelekhez. A virág csak a napsütésben nyílik ki, a hidegben bimbószerűen gömbbé záródik.

A hóvirág (Galanthus nivalis) kistermetű hagymás. A tél vége felé kettő szürkészöld, keskeny levelet, velük egy időben egy magányos, bókoló, fehér virágot növeszt. A belső három lepellevél rövidebb, mint a külsők, levágott vagy kicsípett csúcsúak, zöldesek. A termésből földre szóródó magok tápanyagban gazdag függelékeit a hangyák fogyasztják, becipelik a talaj mélyebb, védettebb részeibe, segítve a növény szaporodását. A hóvirág nedvesebb erdeinkben, bükkösökben, gyertyános-tölgyesekben és a folyók menti keményfa-ligetekben található. A nagyobb hóvirágszőnyegeket érdemes jobban megvizsgálni, mivel a fenti leírástól eltérő formákkal is találkozhatunk, így lehet két szárú, egy száron két virágú, sárga színezetű, rendellenes „sziromszámú”, stb.

Ugyancsak a völgyalji és az ártéri erdők kora tavaszi dísze a tavaszi csillagvirág (Scilla bifolia agg.), amelyet négy kisfaj képvisel Magyarországon. A leggyakoribb a ligeti vagy más néven Duna-völgyi csillagvirág (S. vindobonensis). A növény kistermetű hagymájából barnásvörös, esetleg zöldes hajtás bújik elő, majd ez szétnyílik két levélre. Később, a virágzattal együtt még újabb levelek is megjelenhetnek. A virágzat négy-tíz - erős töveknél akár 15 - kék, ritkábban rózsaszín vagy fehér csillagocskákból áll. Virágzása olyan tömeges lehet, hogy az aljnövényzet kék virágszőnyeggé válik, melyet alig szakít meg egy-egy hóvirág fehére, vagy egy-két tyúktaréj sárga csillaga. A tavasz második felében a toktermésekből barnás magok potyognak ki, melyek maghéján magas tápanyagtartalmú függeléket, elaioszómát találunk. Ez szintén a hangyák általi terjesztésre utal. Bár e védett növény kistermetű, mégis sokan gyűjtik. Elterjedése igen szeszélyes, a középegységekben ritkább, az alföldi részeken gyakoribb.

A téltemető közeli rokonai a hunyorok (Helleborus). A nemzetség fő génkeletkezési területe Európa déli fele és Kis-Ázsia hegyvidéki erdei. Innét húzódtak egyes fajok észak felé, a közép-európai hegy- és dombvidékekre, mint például a fehér vagy rózsaszín virágú fekete hunyor (H. niger) az Északi-Alpokig, vagy a nálunk védett pirosló hunyor a Kárpátokba. Jellemzőjük a nagy bőrszerű, tenyeres levél, amely a déli fajoknál áttelel. A virág csészelevelei formálják a „virágszirmokat”, a tényleges szirmok mézfejtőkké alakultak – akárcsak a téltemetőnél. A kora tavaszi egy-két virágos szár a tavasz közepére "bebokrosodik". Mindannyian mérgezőek, a növényevő állatok alig bántják őket.  Jellemző e nemzetségre a vikarizmus, vagyis az egyes fajok más-más földrajzi területen, de azonos élőhelyeken helyettesítik egymást. Hazánkban a Dél-Dunántúl szubmediterrán bükköseiben és gyertyánok tölgyeseiben él az illatos hunyor (H. odorus). Mészkedvelő növény. Virágai gyengén illatosak, halványabbak és nagyobbak, mint a kisvirágú hunyoré (H. dumetorum), amely a Dunántúl hűvösebb domb- és hegyvidéki tölgyeseiben él. A pirosló hunyor északkelet felől, a Kárpátokból jutott be Észak-Magyarországra és a Pilis - Visegrádi-hegységbe.

 

Halász Antal

osztályvezető, Vértes-Mezőföldi Tájegység