Egy héttel ezelőtt tragikus hirtelenséggel elhunyt a nemzetközileg elismert entomológus és muzeológos, Merkl Ottó. 1985 óta vezette a Magyar Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményét. Ismeretterjesztő munkássága kivételes volt, megszámlálhatatlan szakmai cikket írt többek között nemzeti parkunk bogárvilágról is.
Szakmai munkásságáról a Magyar Természettudományi Múzeum Blogja számol be, mi pedig két kollégánk gondolataival búcsúzunk Ottótól.
Bérces Sándor, ökológiai referens:
Ottó szívós munkával vetette bele magát a védett területek természeti (bogártani) értékeinek feltárásába. Számos Merkl Ottó által jegyzett tudományos cikk foglalkozik nemzeti parkunkunk bogárvilágával és számtalan kéziratban fennmaradt kutatási jelentése tanúskodik arról, hogy kiváló gyűjtő volt. A korral és a ranggal járó büszkeség sohasem nehezítette a vele való kommunikációt. Szinte bárki megkereshette, ha bogarakkal kapcsolatos kérdése volt. A természetvédelmi ágazat sorsa mellett a Magyar Természettudományi múzeum sorsát tekintette szívügyének, a bogárgyűjteményt féltette, jövőjét mindennél fontosabbnak tartotta.
Mi természetvédők mindannyian adósai vagyunk Ottónak, hiszen neki köszönhető, hogy a védett fajok jegyzéke bővítésekor számtalan izgalmas bogárfaj került a listára. Tudta és értette, hogy a védett fajok nagy száma adhat jogi hátteret egy jó terület megőrzése érdekében. Szívünkben örökre nyomot hagyott Ottó. A természetvédelemre hagyományozódott örökségét kötelességünk életben tartani, lehetőségeinkhez mérten bővíteni, a bogártani kutatásokat támogatni és a fiatal kutatókat segíteni.
Lovranits Júlia, környezeti nevelő:
Ottó kedves kollégám volt a múzeumban, ahol nem csak tudományos kutatással foglalkozott, de az ismeretterjesztő munkát is nagyban segítette. A gyászra az ember első reakciója sokszor a tagadás. Az agy nem hajlandó valóságnak elfogadni az információt. Még akkor sem hittem el, mi történt, amikor Ottóra emlékezve álltunk a múzeum előtt. Lobogtak a gyertyák, és én nem a februári estét láttam, hanem a tavalyi nyarat, amikor a gyerektáborosokkal fűhálóztunk a tetőkertben. Sok felnőtt tart a rovaroktól, és ha gyerekkorban nem segítünk legyőzni a félelmüket, akkor a dolog többnyire így is marad. Bár egész csomó gyerek érdeklődik lázas intenzitással a természet iránt, imádja a madarakat, bogarakat, ez az ébredő érdeklődés is el tud veszni, ha a környezetében nem talál támogatásra. Idén nyáron a múzeum gyerektáborában nem egy gyerek tanulta meg „Ottó bácsi” jóvoltából, hogy mennyire csodálatos lehet egy cserebogár, egy havasi cincér vagy egy karéjos keresztespók. Hogy mekkora élmény a fűhálóval gyűjtögetni, és megtudni a talált lények személyazonosságát. A tavalyi táborozóimnak ez még megadatott, hogy megismerhették. Ottó hatalmas tudásával, személyiségével példaképükké lehetett, és mélységes fájdalommal tölt el a tudat, hogy az élmény megismételhetetlenné vált. Halála jóvátehetetlen.
De szívünkben örökké élni fog, emlékét megőrizzük.
