Irtandó állatból a kipusztulás szélére sodródva.
A mezei hörcsög (Cricetus cricetus) hazánkban egykor gyakori, közönséges fajnak számított. Időnként (gradációs évek) akkora tömegben jelent meg, hogy a termés jelentős részét még a gazda előtt „betakarította”. Jelentős mezőgazdasági kártevő volt, kiirthatatlannak tartották. Amióta azonban a világ korábban egyik leggyakoribb madarát már sikerült kiirtani alig néhány évtized alatt, tudjuk, hogy ez a kijelentés nem igaz. De ne szaladjuk ennyire előre…
Száz évvel ezelőtt még nem kellett bemutatni a hörcsögöt, mivel akkor még szinte mindenki ismerte, rendszerint saját tapasztalatai alapján is. Ahogy a 19. század végén egy újságban írták: „Nem szándékom ezúttal e veszedelmes állat életmódját ismertetni, vagy azt leirni, hiszen melyik gazda nem ismeri azt a kis mérges, haragjában duló-fuló, nagyokat ugró és még az emberrel is bátran szembeszálló állatot?” Gyűjtögető életmódját is gyakran emlegették. A hörcsög ugyanis nem bízza a véletlenre a téli túlélést: föld alatti járataiban jelentős mennyiségű élelmet (magvakat, gyökereket) halmoz fel. A korabeli krónikák szerint a Tiszántúlon még a múlt század első évtizedeiben is minden ősszel kiásták a hörcsögök földalatti fészkét, majd a benne felhalmozott sok kilónyi kukoricát, gabonát bezsákolták és a háziállatokkal feletették.
Aztán nagyot változott a világ. A mezőgazdaságot gépesítették és a termelés intenzív lett. A talajt mélyen szántják, a kis méretű, változatos összetételű parcellákat felváltották a hatalmas monokultúrák, ahol egyik napról a másikra akár több száz hektáron hirtelen eltűnik a táplálék is és a védelmet jelentő takarás is. No és elkezdődött a mértéktelen vegyszerezés…
Napjainkra a több évtizedre visszanyúló társadalmi emlékezet és a még itt-ott látható kismértékű és lokális felszaporodása ellenére az európai mezei hörcsög-állomány a kipusztulás szélére sodródott. Jól szemlélteti ezt, hogy a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös listáján súlyosan veszélyeztetett (Critically Endangered) státuszt kapott ez a faj. Mára ez a rágcsáló Európa számos részéről eltűnt, vagy állománya összeomlott. Hazánkban különösen a Dunántúlon vált nagyon ritkává. Még egy-két évtizede is látni lehetett itt-ott, ma azonban többnyire már hiába keressük. Épp ezért kezdtük el keresni és feltérképezni a Fejér vármegyei állományt.
A mezei hörcsög az egyik legszínesebb hazai emlős: bundája felül vöröses- vagy rozsdabarna, fején és oldalán világos mintázat látható, a hasa fekete és ezzel éles kontrasztban lábainak a vége fehér, mintha zoknit és kesztyűt viselne.
„Lopakodó üzemmódban” hasát a földön tartva, füleit kissé hátra húzva halad.
Táplálékszerző útjai alkalmával elsősorban magvakat és friss növényi részeket keres, de elfogyasztja a rovarokat és rovarlárvákat, a gilisztákat, sőt alkalomadtán a nála kisebb mezei pockot is. Ugyanakkor nem árt rejtőzködnie, mert sokan vadásznak rá (ragadozó madarak, róka, mezei görény, kóbor házimacskák és kutyák).
Ha kell, meglehetősen harciasak: két lábra állva, fekete hasukat mutatva, morogva-fújva igyekeznek félelmetesnek tűnni, és ajánlatos óvatosan bánni velük, mert mozdulataik gyorsak, harapásuk pedig egyáltalán nem veszélytelen.
Ha a fenyegetés nem elég, nem rest támadni! Ilyenkor nekiugrik ellenfelének és ha van rá mód, nem marad el a harapás sem.
Bejelentések alapján jelezték pár helyről, de a terepbejárások során nem találtuk jellegzetes üregeit, illetve az állatot sem láttuk (pockot, egeret annál inkább). Időnként előkerült egy-egy példány például parlagi sas fészekből, mint zsákmány, vagy lelőtt róka szájából, de „lakhelyüket” nem sikerült megtalálni. Viszont tudtuk, hogy valahol, ha nem is sok, de van még belőle…
A hörcsöglyuk nem okvetlenül feltűnő.
Csapdában.
2024-ben éjszakai hőkamerás keresés során láttunk két hörcsögöt a Velencei-tó térségében. Szintén ebben az évben került elő egy kisebb populáció Székesfehérvár közelében. 2025-ben a helyi természetvédelmi őr előtt futott át egy állat, de ott üreget akkor nem talált. Egy hónappal később alaposabban bejártuk a környéket. Itt ugye nem izgalmas és szép tájakon, hanem sivár agrárterületen kutat az ember… De sikerrel jártunk! Elszórtan több kisebb foltban is előkerült. Ez felkeltette az emlőskutatók figyelmét is, ugyanis a mezőföldi állatoknak még nem ismerjük a genetikai mintázatát – a Kárpát-medencei állomány több, elkülönülő csoportra bontható. Szeptember végén ezért befogtunk néhány állatot a DNS vizsgálathoz, majd mindjárt szabadon is engedtük őket. Kíváncsian várjuk a szekvenálás eredményeit!
Dr. Riezing Norbert