Leánykökörcsin
A kökörcsinek a magyar nép régi ismerősei. Már a honfoglalás előtt, az eurázsiai sztyeppéken vándorolva találkozhattunk velük, ez ugyanis a legjellemzőbb élőhelyük. Nevük is ebből a korból származik, a régi török köznyelvben ugyanis a kök kéket jelentett, a kökörcsin ennek a szónak a kicsinyítő képzős alakja. Érdekesség, hogy a kök szó fedezhető fel a kék termésű kökény és – kissé módosulva – a lilás virágú kikerics nevében is. Persze azóta már törökül sem kök a kék, de kicsit megváltoztatva megőrizték ezt a szót, hiszen az ég török neve ma is gök.
Régi magyar nevének fennmaradását az indokolhatta, hogy hasznos
növénynek tartották, gyökerét juhok himlőjének gyógyítására és festék
készítésére is alkalmazták. Állatorvosi célú felhasználását később azzal
jelezték, hogy lókökörcsinnek nevezték. Mivel nálunk két kökörcsin faj
gyakori, ezért a kisebb virágút megkülönböztetésül leánykökörcsinnek
hívták, amiben a leány szó a másodlagosat jelenti. Érdekes, hogy az
elmúlt évtizedekben a két faj neve felcserélődött és ma a nagyobb
virágút hívjuk leánykökörcsinnek, a kisebb és bókoló virágú pedig a
fekete kökörcsin. Tudományos nevét harangszerű virágairól kapta, a
pulsare szó jelentése harangozni, rázni.
A virágzó növényt pelyhes szőrzet borítja, ami egyedülálló látványt
nyújt a kora tavaszi napsütésben. Még szebben csillognak ellenfényben a
kökörcsinek csoportokban fejlődő aszmagtermései. A termések terjedését
tollas repítő készülék segíti. A hegyes termések belefúródnak a talajba,
és ha nedvesség éri őket, akkor tollas szárnyuk életre kel,
kicsavarodik és segíti a magokat mélyebbre fúródni.
Pulsatilla grandis WENDER 1831