Dunaipoly.hu - Vakok és gyengénlátók számára

A Pilis

A Dunakanyar néven közismert, európai hírű tájunk jobb parti hegyeit évszázadokig Pilis néven ismerte mindenki. Földtani történetükben azonban nagyon különböznek, ezért kettébontásuk indokolt: a déli része a Pilis, tőle északra pedig a Visegrádi-hegység emelkedik.

A Pilis a Dunántúli-középhegység legkeletibb tagja. Az elnevezés szláv eredetű, és kopasz fejtetőt jelent - a szerzetesek kiborotvált fejtetőjére utalva (latinul tonzúra). A kifejezés tökéletesen jellemzi a hegység képét: az erdő borította hegyoldalak közül kiemelkedő, ötszáz méternél magasabb csúcsokon nem alakult ki erdő, mert hiányzik a megtelepedésére alkalmas termőtalaj. Itt legfeljebb sziklagyepek és köztük alacsony, ligetes bokorerdők találhatók: vagyis a hegytetők „kopaszok”.

A hegységet alkotó kőzet a földtörténeti középidő első harmadában, a triász kor végén alakult ki. A kétszáz millió évvel ezelőtti ősóceán partja mentén, a sekélytengeri környezetben lerakódott üledékből mészkő és dolomit képződött. Ez a környezet igen sokáig, szakmai becslések szerint akár negyven millió évig is megmaradt. A későbbi geológiai korok során, a külső erők pusztító munkája eredményeképpen azonban az eredetileg több kilométer vastagságú kőzetréteg jó része lepusztult. A kutatófúrások adatai szerint mintegy másfél km mélységig még mindig megtalálhatók a triász kori karbonátos rétegek.
A napjainkig tartó földmozgások az eredetileg vízszintesen lerakódott kőzetréteg egyes részeit megemelték; így emelkedett ki a hegység. A fiatalabb tektonikai mozgások következtében e kiemelkedett tömbök feldarabolódtak és megbillentek. Napjainkban a Pilis hegyei délnyugat felől meredek, felső részükön sziklás, délkeleti oldalukon pedig enyhe lejtésű képet mutatnak, a rögök között mély, meredek falú völgyekkel. A pusztító folyamatok igen eredményesek voltak: a hegység legmagasabb csúcsai ma épp csak meghaladják a hétszáz métert (Nagy-Szoplák 710 m, Nagy-Bodzás 717 m, Pilis-tető 756 m), pedig eredetileg akár Himalája magasságúak is lehettek.

A Pilis belsejét és a hegylábakat a kőkorszak óta lakják emberek, így a folyamatos emberi hatás következtében a természetes élővilág alaposan megváltozott. Az erdőirtások valószínűleg már a neolit korban megkezdődtek, és a római birodalom évszázadai, majd az ezt elsöprő népvándorlás során folytatódtak: a kiirtott erdők helyén szántóföldek, szőlők és gyümölcsösök létesültek. A megmaradt erdők a középkortól királyi vadaskertként működtek, a világtól elvonult remeték éltek a rengetegben, és csak néhány hegyközi medencében alakultak ki kisebb falvak, melyek főként fakitermelésből éltek. A pálosok egyik legfontosabb kolostora Kesztölcön épült, melynek romjait nemrég tárták fel, a másik híres kolostor Pilisszentkereszten pedig a cisztereké.

A régmúlt ellenére az erdők aránya magasnak mondható a Pilisben. A jellemző középhegységi szubmontán bükkösök és gyertyános-tölgyesek érdekes növényfajoknak adnak otthont, ilyen pl. a Keleti-Kárpátokban élő pirosló hunyor, amely itt éri el elterjedési területének nyugati határát. Az alacsonyabb hegyoldalakat, két-háromszáz méter magasságig cseres-tölgyesek borítják, bennük szintén sok védett növény- és állatfaj alkot gazdag élővilágot. A tölgyesek és bükkösök néhány nagyon ritka orchideát, nőszőfű kisfajt rejtenek: ilyen a Futák-nőszőfű, vagy a Peitzii-nőszőfű, melyek állományai alig néhány helyen találhatók meg. A sziklás meredek hegyoldalak felső, napsütötte részein melegkedvelő tölgyesek és molyhos-tölgyes bokorerdők sziklagyepekkel tarkított mozaikja alkot fajgazdag élőhelyeket. A Pilis-tető mészkősziklagyepeiben él a magyarföldi husáng, amely kizárólag a Kárpát-medence néhány termőhelyén megtalálható reliktum endemizmus, az északias dolomitsziklákon pedig a Magyarországon csak itt előforduló hegyi tarsóka.

Az állatvilág látványosabb védett fajai közül a tölgyesek jellemző szép bogarát, a szarvasbogarat, a bükkösökben pedig nemzeti parkunk címerállatát, a havasi cincért kell megemlíteni, de mellettük az odvas tuskósarjak ritka, szemünk elé alig kerülő lakója a fokozottan védett kék pattanóbogár is megtalálható. A napos, délkeleti kitettségű sziklagyepek ritka egyenesszárnyúaknak adnak otthont: nem ritka ezeken az élőhelyeken a fokozottan védett magyar tarsza, és termetes rokona, a fűrészlábú szöcske. A Szent László-tárnicsban gazdag erdősztyeprétek, hegyi kaszálók és legelők szép védett nappali lepkéje, a szürkés hangyaboglárka a speciális életmódú rovarok képviselője.
A Pilis mészkőszikláinak jellegzetes, ritka fészkelője a fokozottan védett vándorsólyom stabil állománya él a hegységben. Ritkán kerül szem elé a költöző darázsölyv, amely elsősorban a meleg tölgyes hegyoldalakat kedveli. Táplálékspecialista, alapvető táplálékát a hártyásszárnyúak adják, de emellett apró emlősöket is zsákmányol. A hegység számos barlangjának legjelentősebb állattani értékét az itt szaporodó illetve telelő denevérek jelentik. A hazai fajok zöme előfordul itt, köztük a fokozottan védett nagyfülű denevér és a nyugati piszedenevér.

Részletek:

Kapcsolódó programok

Cincér túra Dobogókőn

2019-ben az év rovara a havasi cincér. Lessük meg együtt ezt a színpompás, gyönyörű védett rovart!

Tovább

Cincér-túra a Pilisben

Különleges túránk alkalmából címerállatunk, a havasi cincér nyomába eredünk, mely 2019-ben az "Év Rovara" címmel büszkélkedhet.

Tovább

Kapcsolódó hírek

Cincér-hónap!

Címerállatunk, a havasi cincér idén az "Év Rovara" címmel büszkélkedhet. Ebből az alkalomból tematikus cincér-túrákat indítunk a Börzsönyben és a Pilisben.

Tovább

A Jági tanösvény újjászületése

Megkezdődtek a Jági tanösvény felújítási munkái. A tanösvény több mint 15 éves, így faszerkezetes elemei folyamatosan mentek tönkre. A felújítást a VEKOP pályázat, és a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság támogatja.

Tovább

Kapcsolódó helyek

Duna-Ipoly Nemzeti Park

A Duna-Ipoly Nemzeti Park területe a Pilis, a Visegrádi- és a Börzsöny hegységeket, az Ipoly-völgy Hont és Balassagyarmat közötti szakaszát és a Szentendrei-sziget egyes területeit foglalja magában. A Nemzeti Park térségének egyedi sajátosságát a három nagy tájképi egység, a folyóvölgyek, a hegységek és a síkság találkozása adja. Ebből következik a terület nagyfokú változatossága, amely egyedülálló határainkon belül.

Tovább